MÁNDOKI ANDOR: A magyar gazdaság és az uniós csatlakozás

Előadás, elhangzott a KDNP XIV. kerületi szervezetének rendezvényén 2003. február 20.-án.

A második világháború idején már felnőtt fiatalemberként átéreztem az ország akkori vezetőinek megoldhatatlan kényszerhelyzetét, amibe kerültek. Teleki gróf öngyilkossága pedig mélyen megrendített, miként történelmünknek hasonló sorstragédiái. Naivul, lelkesen arra gondoltam, hogy milyen békés lehetne sorsunk, ha magyar európaiként élhetnénk. Ettől a víziótól az Európai Egyesült Államok híve lettem.

1960-ban egy nyugaton írt német tanulmányt olvastam. A szerző adatokkal bizonygatta, grafikonokat közölt, hogy mennyivel több lakóinak száma, erősebb az integrált gazdasága, mélyebb és gazdagabb a kultúrája, legfőképpen nagyobb a szellemi ereje Európának, mint az öreg földrészt kijátszó két primitív szuperhatalomé. Tovább mélyült lelkesedésem az Egyesült Európáért. Végre elérkezett a várt pillanat és mégsem vagyok most már egyértelműen lelkes.

Az Acél és Szén Közösség piaci társulásából fejlődött ki az Európai Unió. Fejlett gazdasági rend és szociális piacgazdaság jellemezte a XX. század második felében a társulásban résztvevő országokat. Mostanra az unió gazdasági hatalma politikaivá is bővült. Az Európai Unióhoz történő csatlakozás számunkra elsődlegesen gazdasági szempontokból mérlegelendő.

Nem tanácsos egy fejlett társadalmi és gazdasági rendhez kapcsolni egy alacsonyabbat, hacsak nem gyarmati sorsra szánják. Mint ahogy a gazdagok klubjában sem sok remélni valója van egy szegénynek. Előbb módossá kell válnia, hogy jól érezze magát a gazdagok között. Ez a gyarapodás maradt el az eltelt tizenhárom év folyamán a meghívott szegény országok esetében. Részben a rendszerváltás hibái, tévedései miatt. Másrészt pedig a felszabadító nyugat önkorlátozásának hiánya okán. Az idő előtti pénzéhség kielégítése okából következően megszállták a piacainkat, gyarmatosították gazdaságunkat, ahelyett, hogy előbb segítettek volna megerősödni, talpra állni a piacgazdaság viszonyai között. Most ezért szegényen kell belépni az Unióba, ami előre nem látható problémák seregét veti majdan fel.

Miért szegény Magyarország?

A magyar gazdaság 1989 előtt neves közgazdászok szerint nem volt válságban, csak az egyes állami nagyvállalatok. Az ország bruttó hazai terméke a másodgazdaságot is beleszámítva Görögország és Portugália színvonalát érte el. A belső adóssága pedig jelentéktelen. Berend T. Iván akadémikus szerint is azonban a rendszerváltás során lebontották a szocializmus lerakott alapjait és tértek vissza a XIX. századi laisser-fair piacgazdasági modellhez, amit már a XX. században mindenütt megtagadtak.

Nem hatékony nemzeti érdekeket védő piacgazdaságot építettek a rendszerváltók, hanem a külföldi behatolók és az uniós elvárások érdekében alakították át a gazdaság szerkezetét, valósították meg a mérhetetlenül igazságtalan vagyon- és jövedelem elosztást, és rombolták le a szociális gondoskodást. A privatizálással széthordták, tönkretették, ellopták a termelői vagyont. A kimutatott és a bújtatott – nyugdíjasok közé sorolt – munkanélküliek száma együttesen közel egymillió. A magas inflációval tizenhárom éve állandóan sarcolják a lakosságot. A külföldi és belföldi adósság soha nem látott magasságba szökött. A külkereskedelmi forgalom éppúgy birodalmi deformáltságban szenved, mint a szovjeturalom idején. A gazdaság belföldi résztvevői erőtlenek, a külföldiek pedig természetszerűleg kiviszik az eredményeiket. A rendszerváltó gazdaságpolitika minden mutatója nemzetközi összehasonlításban az utolsók közé juttatta Magyarországot.

Mindezeket letagadhatatlanul tanúsítja a több mint ötmillió embernek a szegény sorba juttatása és a látható nyomor megjelenése. Az Európai Unióval nem konform, rossz gazdaság és életszínvonal, gyarmati társadalmi szerkezet, erkölcsi züllés, korrupció mellett az ilyen állapotbani belépést szorgalmazó irányítók hallatlan felelőtlensége is bizonyítást nyer. Azért szegény Magyarország, mert a gazdaságpolitika a külföldi behatolók érdekeinek, az uniós elvárások elé menve, szándékosan „építette le”, tette tönkre a magyar gazdaságot és taszították emberek millióit szegény sorba.

Amivel hitegetnek

A belépést szorgalmazók érvei közül a legfontosabbak a szocializmus rózsaszínűre festett vágyálmaikhoz hasonlóak:

-          Mindenki jobban fog élni, és a bérek a csatlakozás után gyorsan növekednek.

-          Gazdaságunk gyorsan eléri az uniós átlagot.

-          Külföldi tőke még több jön be az országba.

-          A felzárkózáshoz ingyen pénzt kapunk.

-          A trianoni ország csonkítás következményeit enyhíteni tudjuk az unión belül.

Ezek többnyire megalapozatlan érvelések, amelyeknek igen csekély, vagy semmi alapja nincsen.

Legszegényebbek várható sorsa az Unióban

Országunkban több mint a lakosság fele anyagi, szellemi és erkölcsi leépülést okozó szegény sorba jutott, és megjelent a számottevő nyomor is. Legnehezebb helyzetbe a munkanélküliek, nyugdíjasok és a minimálbéren élők jutottak. A belépés után szinte kilátástalan a sorsuk, mivel jövedelmükből nem tudják az uniós árakat követő piacról a létfenntartásukat biztosítani. A rendszerváltás kárvallott másfélmillió munkanélkülijéből már csak negyedmillió a nyilvántartott. Hétszázezret eldugtak korengedménnyel a nyugdíjasok közé. Ilyen módon nem a kimutatott 6%-os, hanem a 24%-os mértékű munkanélküliség a valós. Ezzel a 38 országot összehasonlító kimutatásban a legutolsók vagyunk. Előttünk Bulgária 17%-kal sokkal jobb nálunk. Hasonlóan lehangoló a gazdaság szervezettségét jelző gazdasági aktivitást és foglalkoztatást vizsgáló összehasonlítás is. Ebben is a legutolsók vagyunk. A tizenhárom éve tartó infláció is a szegényeket sújtja a legjobban.

Nyugdíjasok, munkanélküliek, minimálbéren élők családtagjaikkal együtt az ország lakosságának több mint a fele, havi 45.000 Ft alatti jövedelemből tengődik. Mi lesz a sorsuk ezeknek az embereknek, ha a közlekedés költsége, a kenyér, a liszt… villany, gáz, víz ára tovább növekszik? Világpiaci áron adott gáz és áram kifizetése után mi marad az élethez szükséges többire?

Gondolkodik és gondoskodik valaki ezeknek az embereknek a sorsáról? Van már valamilyen elképzelés, terv, hogy ezekkel a szegénységre ítéltekkel mi fog történni? Van erre az illetékeseknek uniós válasza? Ha igen, akkor miért nem mondják el a szavazás előtt! Ha nincs, akkor kormányzati szinten kell belátni, hogy éretlenek vagyunk gazdaságilag a belépésre, és haladékot kell kérni a megerősödéshez.

Árak és bérek összhangjának hiánya

Az Unióba lépés egyik legnagyobb kihívása ugyanis az uniós árakhoz a hazai bérek felemelése. Ehhez nemcsak gazdasági növekedés, hanem a gazdaság hatékonyságának javítása is szükséges. A hatékony vállalkozások külföldiek tulajdonában vannak. A hazai vállalkozások pedig nem elég hatékonyak arra, hogy bért tudjanak emelni. A bérek, az életszínvonal növelésének lehetősége az Unióba lépés után sem változik meg rövid időn belül.

A külföldiek a jelenlegi alacsony bérek és adókedvezmények miatt jöttek fölös számban az országba. Az adókedvezmények szükségszerű megvonása után a befektetőket már csak az alacsony bérek kötik ide, ami ellentmond reménybeli várakozásainknak, a bérek emelésének. A külföldiek egyébként sem azért vannak, hogy béreinket és életszínvonalunkat javítsák. Sokkal inkább saját profit érdekeik növelésének szándékából települtek ide.

A rendszerváltás vesztesei, szegényeink a nyertesektől várhatnák el joggal sorsuk jobbra fordítását, mivel erőfeszítés nélkül ajándékba kapták a vagyont, a gazdasági hatalmat a magyar társadalomtól. Új tőkéseink, a kommunista gazdagok csak az igénytelen többtermelésben gyakorlottak. A piacgazdaság igényes minőségi, jobb, olcsóbb, hatékony gazdálkodásához nem értenek. Ezt a közelmúltban, nyíltan beismerték. Képviseletük elnöke megtámadta a jegybank elnökét az erős forint miatt, ami az infláció egyik hathatós ellenszere. Kornai János szerint az infláció nem sorscsapás. A kormányok, a politikusok, és nálunk a jelek szerint a gyárosok is mögötte állnak, ők csinálják. Az infláció megöli a piacgazdaság lényegét, a verseny selejtező erejét, a tervgazdaság feletti éltető fölényét. Az inflációban mindenki emeli az árakat. A nyereség és az életképtelen vállalkozás egyaránt. A jó extraprofithoz jut, és még a hatékonyságot növelő fejlesztés költségeit is megtakaríthatja. A rossz, a selejtes vállalkozás pedig megmenekül, életben maradhat. Tehát nem hull a férgese! A piacgazdaság, a verseny elveszíti értelmét. Nálunk talán még nincs is piacgazdaság!

A Horthy- és a kommunista rendszer egyaránt akart és tudott gyorsan erős pénzt teremteni. A mostani kormányok még tizenhárom év elteltével is az inflációt akarják, gyenge gyárosaink versenyképességének, „hatékonyságának” védelmében fenntartani. A hírhedt privatizálásunk árát is a bérből és fizetésből élőkkel fizettették meg. Most még a működésük fenntartásához is a szegények további sarcolása szükséges az inflációval. Sajnos azért aligha gondolhatja bárki is, hogy ezen a színvonalon vélekedő gazdaságunkat „fenntartók” képesek lesznek majdan az Unióban az ötmillió szegény ember bérét a szükséges színvonalra felemelni. Az árakat minden bizonnyal, a béreket pedig aligha. Hozzáértő, hasznos új nemzeti tőkés réteg kialakulását, megerősödését a kis- és középvállalkozások köréből várhatjuk. Ezeket azonban ez ideig egyik kormány sem támogatta hatékonyan. Ezért jelenleg nincsenek abban a helyzetben, hogy az Unióban azonnal képesek legyenek a kívánatos színvonal elérésére. Gazdaságunk három fő szereplőjétől tehát szegényeink, a társadalom sem várhatja a bérek emelését, és az életszínvonal látványos növelését az Unióba belépő Magyarországon. Az árak várhatóan igen gyorsan, a bérek pedig nagyon lassan fognak növekedni. A szegények még szegényebbek lesznek. Miként a rendszerváltás árát is, éppúgy az Unióba lépését is megint a társadalom szegénysorban élő lakóival fizettetik meg a magyar kormányok.

Trianon átjárhatóságának illúziója

Nyomós érvük a belépést igenlőknek, hogy az Unión belül enyhíthetjük, rendezhetjük Trianon problémáit. Merő illúzió! Az Unió sohasem hoz kedvezőtlen döntést hat tagja ellenére az érdekünkben. Trianon rendezésére csak két út létezik. Egyik az erőszak, háború, mint a csecsenek, vagy az írek, baszkok földalatti mozgalma, ami azonban terror. Nekünk hazafiságunk, önérzetünk, összetartásunk, bátorságunk, szándékunk, erőnk, pénzünk egyikhez sincsen. A másik út, ami az egyetlen lehetőségünk, a gazdasági verseny adta megerősödés. Japán és Németország példát mutatott arra, hogyan lehet a győztesek közé jutni. A trianoni határokon átívelő gazdaságot kell felépíteni szomszédainkkal, elszakított magyar testvéreink segítségével. Gyarapodjunk, gazdagodjunk velük együtt. Erre a lehetőség szinte korlátlan, mert szomszédainkkal a külkereskedelmi forgalmunk csak 3-4%. A Kárpát-medence földrajzi és gazdasági ereje kihasználatlan. Még az uniós belépésnél is előbbre való lett volna a politikai, de legfőképpen gazdasági kapcsolatok fejlesztése szomszédainkkal, a forgalom növelésével, nyersanyagaik feldolgozása, vegyes vállalatok alapítása és tőkekihelyezések szorgalmazásával.

A Visegrádi Szövetség felújítása nagyon jó ötlet volt. A köztársasági elnökök utaztak, találkoztak, tárgyaltak, csevegtek, nyilatkoztak, és újra utaztak… Szorgos munkálkodásuk eredménye szinte semmi. Országaik egymás közötti külkereskedelmi forgalma nevetségesen kevés, 6%-ot ér el. Az uniós belépési tárgyalásoknál sem érvényesítették országaik hatvanötmilliós tömegének súlyát, pedig egységesen fellépve a német gazdaság után következők piaci erőben. Az elnökök jó szándéka láthatólag nem sokat ért, ha hiányzott a mögöttük álló kormányok felelősségteljes készsége a végrehajtásra, és elmaradt a beszámoltató számonkérésük is.

Egyéb érvek

Az igen szavazásra ösztönzőknek érve még a külföldi tőke beáramlásának további lehetősége. Nincs szükségünk olyan befektetőkre, akik piacainkat viszik el, modern gépeinket szerelik le, gyárainkat zárják be (cukor-, növényolajipar) és működésük eredményéből alig hagynak valamit országunkban. Az igen szavazásra biztatóknak még az az érvelése sem igaz, hogy ingyen pénzhez jutunk a felzárkóztatáshoz.

Miként lépjünk be az Európai Unióba?

A rendszerváltó években már felismerhettük, hogy a politika a gazdaságot szolgálja. Még a háború is üzlet a piacgazdaság viszonyai között. Szervilis politikánk eredménye a mostanra kialakult gyenge gazdaságunk. Az uniós belépésünk is üzlet, ahol fel kell vetni, hogy mit kapunk és mennyit kérjünk. Mi előre mindent odaadtunk az Uniónak, kaptuk cserébe az amorális fogyasztói szemléletet, a kiüresedett erkölcsi felfogásukat, a mindenható pénzisten imádatának rögeszméjét, a kezelhetetlen szegénységet, míg végül most felajánlják a belépés lehetőségét. Meghívnak egy gazdasági versenyre, mielőtt mindent megtettek annak érdekében, hogy az új rend kiépítése ürügyén gazdaságunk leépüljön és az életszínvonalunk még mélyebbre süllyedjen, mint korábban volt. Beléphetünk az Unióba másodrendű, segéd népnek. Politikai szerepünk a volt szovjeturalmat szenvedő társainkkal együtt legalább olyan fontos, mint az Unió gazdasági piacnyerése. Ütköző zóna maradunk, most a nyugat védelmében.

Manipulált még a szavazásra feltett kérdés is. Belépni, vagy nem csatlakozni! A korrektül megfogalmazott kérdés így hangozhatna: Jelenlegi lepusztított gazdasággal és szegényes életszínvonallal lépjen be Magyarország az Unióba, vagy előzőleg erősödjön meg gazdaságilag, és csak ezt követően kérje felvételét?

Nemzeti érdekeinket tekintve a belépés eldöntéséhez az alábbi szempontok szolgálhatnak útmutatóul a szavazásnál.

1.      Magyarország a földrész közepén fekszik, tehát Európához tartozunk, és természetesen jó lenne, ha most léphetnénk be az Unióba.

2.      Az Európai Unió azonban a jómódú, gazdag országok gyülekezete.

3.      Mi magyarok jelenleg szegények vagyunk. Kormányaink bűne, hogy az eltelt tizenhárom év alatt gazdaságunkat, életszínvonalunkat nem erősítették, hanem meggyengítették. Ezért most csak gyarmati társadalmi-gazdasági színvonallal csatlakozhatunk az Unióhoz.

4.      A gazdagok és szegények együttélése mindenütt problémákat vet fel, feszültségeket okoz, ezért most szegényen nem tanácsos belépni a közösségbe.

5.      Az Unió nem arra kér fel ugyanis, hogy gazdaggá tegyen bennünket. Sokkal inkább saját politikai és gazdasági érdekei miatt hívnak meg.

6.      Ha most belépünk, évtizedekre konzerváljuk gyarmati másod-, harmadrendű sorsunkat.

7.      Gazdasági fellendülésünkért magunknak kell megdolgozni még az Unióban is. Csakhogy belépés esetén ez sokkal nehezebb feladat, mert mozgásterünk korlátozott, lehetőségeink kisebbek, választási szabadságunk szűkül, döntési jogaink behatároltak, önállóságunk nincsen. Csekély a lehetőségünk arra, hogy akaratunk szerinti módon, minőségben, mennyiségben, időben építsük gazdaságunkat. Szűk keretek között mozoghatunk csak az Unión belül, ami nem kedvez a gazdaság építésének.

8.      Szegényen belépve mindig csak problémát, gondot jelentő, nagyon sokadik periférián lévő ország maradunk a közösségben. Ennek megfelelően kezelve kitörési lehetőségeink csekélyek lesznek. Ilyen helyzetben még a kényelemszerető vezetőink sem törik magukat a minél eredményesebb menedzseri teljesítmények felmutatására.

9.      Önállóan viszont, vezetőink elé sokkal nagyobb követelményeket állíthatunk, és több teljesítményt kérhetünk tőlük számon, mintha egyek lennének a sok közül, és még felmentésként Brüsszelre is hivatkozhatnak.

10.  Unión kívül is Európában maradunk, ott ahol Svájc, Norvégia és mások tanúsága szerint is lehet még élni.

11.  Most kívül maradva azonnal hozzákezdhetünk tudásunk, tehetségünk, szorgalmunk segítségével és hozzáértőbb vezetők választásával gazdaságunk és életszínvonalunk megerősítéséhez.

12.  Megerősödve egyenlő partnerként kérhetjük felvételünket az Európai Unióba, ahol helyünk van és nem szegényként szívesebben is fogadnak.

Most szavazzunk tehát nemmel. A szavazást követő nappal kezdjünk hozzá az ország építéséhez. Olyan hazára van szükségünk, amely nem hitelekből tengeti sorsát, és munkája eredményének zömét nem uzsorakamatokra vesztegeti el, hanem önállóan képes lábon állni, és egyenrangú partnernek számít.

Természetesen ez az elsőrendű erősek, a nemzetben gondolkodók küzdelmes, fáradtságos útja. A másik, az azonnal belépőké, a kényelmes, csodaváró, mások hátán előre jutó gyenge másodrendűeké. Ezen két út közül kell választani. Döntésünk sorsunkat formáló, jövőnket meghatározó lépés!

Elgondolkodtató

Jelenlegi gazdasági helyzetünkben alkalmatlanok vagyunk a belépésre. Meghívásunk birodalompolitikai indokokkal magyarázható. Próbáljuk egyszer már mi is ki a véráldozat nélküli, de búsás hasznot hajtó semlegességet. Ez ideig még mindig rosszul mértük fel a várható győztest. Ne reménykedjünk, hogy jelenlegi vezetőink okosabbak, mint a korábbiak voltak. Egyébként is, a már zajló amerikai, európai, orosz birodalmi vetélkedésből tanácsosabb lenne kívül maradni. Irak olajban gazdag ország, a franciák és németek a béke helyett sokkal inkább érdekeiket védenék, amit az amerikaiak az olajjal együtt akarnak megszerezni. Ebben a birodalmi csatározásban fordulunk szembe reménybeli uniós partnereink többségével, mielőtt még csatlakoznánk. Ebből is kiviláglik, hogy nemcsak gazdaságilag, de politikailag is nagyon éretlenek vagyunk még a belépésre.

Geopolitikai fekvésünk miatt mindig fontosak vagyunk a nyugat védelmi, vagy támadó szándékai számára. Nyugat védelméért eddig csak rosszat kaptunk viszonzásul cserébe. A török megállításáért Habsburg gyarmatosítást és Trianont. A második világháborúban Budapest feláldozásával megmenekült Bécs a kegyetlen szovjet győztesek garázdálkodásától, és kevesebb területet szállhattak meg nyugaton az oroszok. Kaptunk cserébe másodszor is Trianont és a rágalommal ránk nyomott bűnös nép bélyegét.

Jugoszlávia lerohanásához a nácik is országunkat használták. Horthy ezért legalább megkapta a Délvidéket. Mit adtak most hasonló szolgálatért az amerikaiak? Semmit! Még autonómiát sem a szerb uralom alatt szenvedő magyar testvéreiknek, miközben a többi ott élő népnek önálló államokat hoztak létre a beavatkozók. Most megint fontosak lettünk Irak miatt. Ha már segítünk, miért nem kérünk valamit cserébe, miként a törökök. Például az amerikai sivatagban porosodó több száz F-16-os vadászrepülőből néhányat védelmünk szolgálatára, avagy segítséget a határon túli testvéreink helyzetének rendezéséhez. Mindig mi adunk, és sohasem kérünk. A gazdaság, a politika pedig mindig üzlet, amiben az adokért, kapok jár. Miért nem élnek ezzel a lehetőséggel sohasem vezetőink is?

Megjegyzés! 2016. június 10.

Érthetetlen, felfoghatatlan az a passzivitás, felelőtlenség, amit az értelmiség az ország, a társadalom életszínvonalát, jövőjét jelentő rendszerváltás során mutatott, gyakorolt!

MÁNDOKI ANDOR

Meggondolások és következtetések

Post scriptum 2016

A betűkkel rótt soroknak nem célja a dicsekvés, hogy „ugye mi megmondtuk”. Sokkal inkább az, hogy felhívja a társadalom irányítóinak a figyelmét a gondolkodó, előrelátó tudás megkerülhetetlenségére. Az okos ember a mások hibájából tanul, az értelmes a sajátjából, az ostoba még arra sem veszi a fáradtságot, hogy a kudarcainak az okát felmérje és beismerje.

Az 1990. utáni keresztény-nemzeti, kommunista és liberális egymást követő pártok és kormányok a szociális piacgazdaság programjával jutnak hatalomra és azon már a gyarmatosító angolszász-izraeli vadkapitalizmust valósítják meg. Aligha vannak olyanok, akik az események alakulását a véletlen művének tulajdoníthatják. Épeszű emberek nyilván következtetnek arra, hogy ebben az esetben is egy félelmetes háttérerő létezik, amelyiknek a szociális piacgazdaság, a közjó érdekei ellenére való. Ezért ennek létrejöttét megakadályozza, elpusztítja. Ezt holmi gyerekes összeesküvés-elmélet huhogással lesöpörni, a társadalmat hülyének tartva eltitkolni ostobaságra, vagy terrorra utaló viselkedés, akár még lefizetésre is utaló lehet.

Egyértelmű, hogy a rendszerváltás a kommunista-szocializmus és a kapitalizmus, a tervgazdaság és a piacgazdaság, ebben is a szociális piacgazdaság és a gyarmatosító, rabló vadkapitalizmus választásának küzdelmét jeleníti meg. A szociális piacgazdaság a kapitalizmus emberi, élhető formája. A tőke és a munka egyenlő arányban osztozik a gazdaság eredményén. Van egyéni gazdagodás, profit tisztességes, szociális gondoskodás az állam felügyelete mellett. Ez a munkán alapuló, közjót teremtő gazdasági rend már bizonyított a XX. század második felében Nyugat-Európa egyes államaiban. Ennek vitatására csak az ostoba liberálisok vetemednek. A másik rend a hitellel való eladósítás, a munkanélküli pénzszerzés, a kamat, a korlátozatlan profitszerzés az egyén gazdagodására. Ezt a pénzimádó hatalom akarja, gyarmatosítani a Földet egyeduralmának létesítésére. Ez a gazdasági rend győzött. Ez adósította el az államot, az önkormányzatokat és a lakosságot, ez fosztotta ki inflációval a társadalmat, építette le a gazdaságot, hozta létre a munkanélküliséget, kommunista bérekkel és uniós árakkal nyomorítja el az életszínvonalat és így tovább…

Az elmúlt 150 év során négy rendszerváltást éltünk át, szenvedtünk el. Az elsőben 1900-ra gazdaságilag úgy megerősödtünk, hogy az angol követ arra figyelmezteti gazdáit, a németek mellett a magyarok is veszélyes versenytársak lesznek a piacokon. Trianon után 15 évre Ausztriával, Svédországgal kerültünk azonos szintre. A kommunistáknak az agrár országból egy agrár-ipari országot építenek fel a megtűrt értelmiségiek 1965-re. Mindhárom esetben a zsidó-keresztény tízparancsolat erkölcsi alapjain nevelt értelmiségnek köszönhető a sikeres váltás. A negyedik rendszerváltás fiaskója a kommunisták és a liberálisok nevelte értelmiségi elitnek a bűne. Tudomásul kell venni, hogy a társadalom életszínvonalát az értelmiségi elit hozza létre. A háttérhatalom mellett ezért jogosan szidhatjuk saját lumpen értelmiségünk elitjét is! 2010-re életszínvonalunkat az istentelen, kozmopolita, kommunista, liberális lumpen értelmiségünk elitje teremtette meg.

Felelősök az előbbi közgazdászok, bűnrészesek a hasonló jogászok, mérnökök és a pedagógusok. Az utóbbiak azért, mert csak ilyen eredményekre képes értelmiséget neveltek ki. Képességeikből csak ennyire futotta, de azért protestálnak, több pénzt követelnek és sztrájkolnak. Megfeledkeznek arról, hogy az általuk nevelt értelmiségiek eredményei miatt elégedetlenkednek!

Ha a társadalmunk életszínvonala „hiányos”, elégtelen, sok a szegény ember és megjelenik még a nyomor is, akkor nem rosszindulatú elfogultság elsősorban a közgazdász elitet okolni?

Az előző század kilencvenes éveinek elején a konzervatív kormány egyik államtitkár asszonya közgazdász, egyetemi tanár a csalárd külső eladósításunkról akként vélekedik: …visszafizetését akkor is teljesítjük, ha tönkre megy belé az ország… Azóta is oktatja a fiataljainkat szakmai tudásra és hazaszeretetre és az ország tönkre is ment!

Közgazdaságtan oktatása a Corvinus Egyetemen

A Corvinus Egyetem távozó Rektorának a véleményét érdemes megismerni a Magyar Nemzetből (2016. 06. 06. szám) az intézmény elkötelezettségét illetően a közgazdasági tudomány oktatásáról. Vegyük tudomásul, hogy a Corvinus Egyetemen ortodox akkreditált tudományt tanítanak. Ott „hatalmas tudással és tapasztalattal rendelkező kollégák tanítanak”! Sokuknál azonban a „hatalmas” helyett elég lenne a megkövetelhető, alapvető, hozzáértő gyakorlati tudás is. Ennek hiánya derül ki az akkreditált oktatottakból a megvalósításuknál! Vonatkozik ez a jelenlegi Washingtoni Konszenzus nevű gazdaságpolitikára is, amely társadalmunk silány életszínvonalát eredményezte. A kormány és az MNB által szorgalmazott unortodox gazdaságpolitika a sivár életszínvonalunk jobbítását valósíthatná meg. Ez a Rektor szerint ominózus (átkos, baljóslatú, végzetes), ezért nem akkreditált, nem oktatott az egyetemen, miközben a pluralizmus nevében az egyetem kötelessége, hogy a hallgatóinak „megjelenítsen különböző elméleteket, irányzatokat”. Az egyetem az adófizetők pénzéből (kormány) működik, az MNB-től elfogad 200 millió forintot támogatásként, viszont csak a liberális ortodoxiát oktatja, a keresztény unortodoxiát kirekeszti az egyetemi oktatásból!

Kirívó, hogy az egyén gazdagodását, a közjó teremtését hirdető két gazdaságpolitika közül a szociális piacgazdaságot a gazdaságról egyes nyilatkozók, újságírók, riporterek, politikusok, szakemberek… elhallgatják, és még azt sem merik tudni, hogy létezett, sikeresen működött és eredményeiről semmit sem mondanak, tudnak. Kirekesztő, hogy a média nem ütközteti a két meghatározó gazdaságpolitika eredményeit. Kirekeszti a társadalmat az információs szolgáltatás kötelezettségéből. Felháborító, hogy a közgazdasági egyetem ideológiai alapon mellőzi az unortodox szociális piacgazdaság oktatását.

Az Egyetem kötelessége lett volna 2003-ban figyelmeztetni a kormányt és a társadalmat, hogy gyenge gazdasággal nem szabad belépni az Európai Unióba. Előbb meg kell erősíteni a gazdaságot és csak utána jöhet a belépés. A liberális globalizáló törekvések, utasítások megvalósítása érdekében, ideológiai szolgálatában ezt nem tette az Egyetem.

Végszó

Ha ilyen oktatásban részesülnek a közgazdász hallgatók, akkor ne csodálkozzunk, hogy országunk gazdaságának helye az Unión belül az utolsók között van és marad, a társadalom többsége pedig gyarmati kizsákmányoltként tengeti életét.

Miért tartunk adónkból fizetett olyan egyetemet, amelyik a társadalom életszínvonalának javítása ellenében oktat. Követeljük arrogáns arcátlanságának felszámolását!

Budapest, 2016. június 10.